2014. április 11., péntek

Minden, amit mindig is tudni akartál a transz emberekről, és elég bunkó voltál, hogy meg is kérdezd őket

A transz embereknek sok olyan bántó kérdést tesznek fel a magánéletükről, amelyeket más embereknek senki sem tenne fel. Hagyjuk már végre az „igazi nevekről” és testrészekről szóló dumát.








Valószínűleg minden transz ember, aki felfedte a világ előtt magát, megkapta a „Mi volt a régi neved?” kérdés egy variációját, legyen az a bunkó „Mi az igazi neved?” változat, vagy a kissé bizarr „Mi volt a neved születésedkor?”. Csak tudnám, hány embernek volt neve már akkor, mikor megszületett?

A problémát a kimondott vagy kimondatlan „de” okozza. Az emberek arra céloznak, hogy hazudok, vagy a legjobb esetben is titkolok valamit. A kérdező detektív lesz, és én vagyok a megoldandó ügy. Pedig egyszerű: a nevem a nevem, ugyanannyira valós, mint a tied. Ügy lezárva.

Talán nem annyira bántó, mint a testről vagy a szexualitásról kérdezni, de a nevet firtatni csak a kellemetlenkedés jéghegyének csúcsa. A felszín alatt már alig várja a kérdés, hogy kiböffenhessen: „Van péniszed?”
Megpróbálok lefektetni néhány alapszabályt azoknak közületek, akik nem transzneműek – vagyis azoknak, akik ciszneműek – és akik, bár ártatlan szándékkal, de felteszitek ezeket a rettegett kérdéseket.

Talán úgy gondolod, te nem vagy ilyen, úgyhogy teszteljük le gyorsan. Olyan társadalomban nőttél fel, ahol születésedkor kijelölik a biológiai és a társadalmi nemedet is? Segítek: a válasz igen. Ez a társadalom „furának” ítéli-e, ha nem igazodsz a társadalmi nemedhez? Segítek: hacsak nem vagy amerikai őslakos indián, és nem olyan társadalomban nőttél fel, ahol ismerik a kétlelkű emberek fogalmát, a válasz megint csak igen.

Ha mindkétszer igennel válaszoltál, két lehetőség van. Az első: még soha nem találkoztál transz emberrel. Ebben az esetben rá kell döbbenned, hogy te pont az a fajta ember vagy, aki ilyeneket kérdez. Tapasztalatból tudom, hogy még az érzékeny, haladó lelkületű emberek is erős késztetést éreznek, hogy „igazi névről” és intim testrészekről kérdezzenek, pontosan olyan erős késztetést, mintha tüsszenteniük kéne.

A második lehetőség, hogy találkoztál már transz emberrel, kíváncsiskodtál, és nem lett belőle baj. Ez azért van, barátom, mert iszonyú kiváltságaid vannak ebben a helyzetben. A többségi társadalom ítélete szerint ugyanis te normális vagy, míg egy transz ember olyan furcsaság, amit meg kell vizsgálni. Félelmetes kiállni magadért, ha furcsának tartanak.

Hónapokkal azután, hogy megváltoztattam a nevem, egy régi egyetemi ismerősöm ezt írta a Facebook falamra: „Helló [a régi nevem], ugye te [a régi nevem] vagy?”

Úgy éreztem magam, mintha meztelenül ébredtem volna az iskolában.

Talán nem vette észre a többször megosztott és sokat kommentelt állapotfrissítésemet, amelyben, ahelyett, hogy egyenként magyaráztam volna el mindenkinek, egy huszárvágással közöltem mindenkivel, hogy megváltoztatom a nevemet és ezentúl szeretném, ha férfiként szólítanának meg. Még így is úgy hangzott, mint egy hadüzenet.

Transznak lenni megtanított arra, hogy óvatosabban járjak el, mint ez a régi barátom. Tudom, hogy nem szabad feltételezni mások nemét aszerint, hogy milyen az arcuk, hajuk vagy testük, akkor sem, ha évek óta ismered őket. Könnyű, ha tudatában vagy, mennyire fájdalmas a rossz beazonosítás.

Mindannyiunknak jót tesz, ha alázattal közelítünk egymás felé, és az a célunk, hogy mások is jól érezzék magukat egy olyan társadalomban, amely megtagadja a nyugalmat mindenkitől, aki kicsit is más.

„Ugye te [a régi nevem] vagy?” A kérdésből üvöltött a bizonyosság és az elbizakodottság, és a társadalmi címkézés bűzét árasztotta. Egy identitásdetektívvel álltam szemben. Általában szívesen beszélgetek, de ő nem társalgást akar kezdeményezni. Töröltem az ismerőseim közül.

Úgy éreztem magam, mint egy törvényen kívüli, amint átlép az határon, maga mögött hagyva a rendőrt, aki azt kiabálja: „Nem fogod megúszni ezt a nonkonformista ténykedést!” Szabadnak éreztem magam, de az érzés keserédes volt. Mint nemileg törvényen kívüli, egyes embereket és helyeket örökre el kell hagyni. Minden ilyen törés, bármily ritka is, olyan érzés, mintha mind kudarcot vallottunk volna.

Leng, aki transz férfiként azonosítja magát, nemrég elmesélte, hogy egy bulin egy cisz nő követte, folyton a nemi szervéről kérdezte, és azt mondta neki, hogy nem is igazi férfi. Persze ez szélsőséges viselkedés, de ami még ennél is megdöbbentőbb: a partin senki nem lépett közbe. Szerintem ez kimeríti a zaklatás fogalmát, és semelyik cisz ember nem volt képes belegondolni a transz ember helyzetébe, hogy megvédje. Nem követték a nő agresszív viselkedését, de jobban átérezték az ő kíváncsiságát, mint a férfi megalázottságát.

Jómagam, a folyamatos „igazi név” és a néha szembejövő „Van kukid?” kérdéseket leszámítva csak egyszer ütött igazán szíven valakinek a durva kíváncsiskodása. Egy családi esküvőn az egyik idős rokonom mögöttem jött, amint az étterembe tartottunk. Egyszer csak azt kérdezte: „Hogyan pisilsz?”

Ezt a kérdést nem lehetett félreérteni, de mivel angol vagyok, elakadt a szavam, és egyszerre kértem bocsánatot és nevettem. Mielőtt valami értelmes választ kinyögtem volna, a rokonom bocsánatot kért. Azt mondta, hogy nem tudta, miért kérdezte. Hát én tudom. Kíváncsi volt, és mivel transz témában nincsenek társadalmi előírások, az emberek buta dolgokat csinálnak – olyasmiket, amiket cisz emberekkel sohasem tennének. 

Frankie transzfemininként határozza meg magát, születésekor biológiai nemét férfiként jelölték ki. Szerinte a leggyakoribb feltételezések alapja, hogy a társadalom időtlen idők óta tragikus sorsú, öngyűlölő emberekként ábrázolja a transz nőket. Mivel Frankie-nek nőies a nemi önkifejezése, de van pénisze, az emberek azt hiszik, hogy gyűlöli saját magát. De nem csak ezt hiszik, hanem rá is kérdeznek, mintha Frankie egy elérhető verziója lenne ennek a filmbéli sztereotípiának, hogy az emberek kielégíthessék határtalan kíváncsiságukat.  

Frankie természetesen jobban örülne, ha nem feltételeznél semmit, vagy legalább nem kérdeznél. De mivel mindkettőt meg fogod tenni, azt fogja mondani, hogy igazából jól van ezzel, köszöni szépen. Használja is, valódi szexre és maszturbálásra, gondoltad volna? Hiszen ezért van, végülis.

Igazából, ha már így rákérdeztél, tisztázzunk pár másik dolgot is. Nem, nem születtünk „rossz testbe”, és nem, nem akarunk „nemváltoztatást”. Ezeket a fogalmakat egy cisz társadalom találta ki, hogy a transz emberek jobban meghatározhatóak és kevésbé problémásak legyenek. De nem könnyű megérteni minket, és nem azért, mert transz emberek vagyunk – hanem mert emberek vagyunk.


A cisz emberek néha kellemetlen dolgokat feltételeznek a transz emberekről. Illusztráció: Bill Roundy


Kerekasztal-beszélgetést folytattam négy másik transz emberrel, Lenggel, Frankie-vel, Jai-jel és CJ-jel. Az átmenet mindegyikünknek mást jelent, és pillanatnyilag egyikünket sem érdeklik a nemi rekonstrukciós beavatkozások. Mindannyian szexelünk különböző módokon, és élvezzük is. Ez a fajta diverzitás nem megtervezett, hanem természetesen jött létre, ahogy cisz embereknél is lehetséges.

Egy közös motívum előjött ugyanakkor, szemben az általános sztereotípiával, miszerint a transz emberek felháborítóan pervezek a szexben. Úgy tűnhet, hogy a csoportunk nyitottabb és pozitívabb módon áll a szexhez. De ugyanazokkal a kínos szituációkkal találkozunk, mint minden más ember, legyen cisz vagy transz. Nincs is egyetemesebb érzés a pániknál, amit CJ érzett, mikor a társadalmilag konzervatív anyja megtalálta a korbácsát. Azt hiszem mindenki, aki ilyen helyzetbe kerül, és csak arra vágyik, hogy kikerüljön belőle, azt mondta volna, hogy az csak egy gondosan kidolgozott portalanító.

Cikkemben azokat a kérdéseket akartam megválaszolni, amelyeket sajnos a cisz emberek legtöbbször feltesznek transz embereknek: „Péniszed van, vagy vaginád?”, „Hogyan szexelsz?”, és a zavarodott és elhibázott kérdések győztese: „Miért akarsz férfi lenni ha férfiakkal akarsz szexelni?” Azt reméltem, hogy így megállíthatom a kellemetlen kérdések folyamát a négyszemközti beszélgetésekben.

De amint írni kezdtem, rájöttem, hogy nem tudom megválaszolni ezeket a kérdéseket. Csak a magam nevében beszélhetek, és ez inkább csak engem segít, és azokat, akikkel ágyba bújok. Ezek a kérdések nem azért vannak, mert az embereket érdekeljük, hanem azért, mert meg akarnak fejteni minket. Fel akarnak fogni minket, de ez nem lehetséges. Egy egész wikipédiát meg lehetne tölteni a lehetséges válaszokkal, amit egy ilyen kérdésre adhatunk.

Csak annyit tehetek, hogy felhívom a figyelmeteket a való élet bonyolultságára, amely mindenhol megtalálható, akárhogy is osztod fel a társadalmat. A többit a fantáziádra kell bíznom.

Szóval elég a kérdésekből. Csak annyit érsz el vele, hogy egy másik ember kellemetlenül fogja érezni magát a társaságodban. Inkább kérdezd meg magadtól, hogy megkérdeznéd-e egy cisz ismerősödet, milyen neki ott lent? Tennél-e megjegyzést egy cisz ember mosdóba járási szokásaira? Nem, most hogy belegondolsz, egyáltalán nem tennél ilyet.

Mi lenne, ha az „Ugyanolyan bonyolult/unalmas vagyok, mint te” alapvetésnél maradnánk, és inkább az időjárásról beszélgetnénk? Vagy a Törvény nevében új részéről? Hogy volt az agancsos dolog?

Nehéz közölni az emberekkel, hogy „Rosszul csinálod!”, anélkül, hogy ne érezzék a késztetést, hogy megvédjék magukat. Főleg ebben a témában, ahol mindenkit a kíváncsiság hajt – a legösztönösebb, legártatlanabb érzelmeink egyike. De hadd jelentsem ki egyszer és mindenkorra (haha, szép is lenne), hogy nem oké transz embereket a magánéletükről kérdezni, hacsak nem mondják explicite, hogy lehet. Ha kíváncsi vagy, mi van a gatyájukban, fogj egy ceruzát, és rajzold le, amit gondolsz. Vagy élvezkedj a Google-ön! A Google-nek nincsenek személyes határai, de nekem vannak, és valószínűleg nagyon hasonlítanak a tieidhez.


Eredetileg megjelent: The Guardian
 Illusztráció: Bill Roundy
Fordította: Flyingbride