2014. február 9., vasárnap

Zaklatásban élni: internalizált transzfóbia

Laverne Cox írása arról, hogy a minket érő zaklatásoknak milyen hatása van az életünkre, és arra, ahogyan egymással bánunk. Felkavaró cikk, érintettek óvatosan olvassák!







Egy kicsit mindig is irigyeltem Jamie Claytont, aki az HBO Neki áll a zászló (Hung) című sorozatában a transz Kylát alakította. Jamie-t már több mint 10 éve ismerem. 2010-ben a VH1 csatornán ment a TRANSform Me című műsor, amelynek műsorvezetője és társproducere is voltam, és elsőként őt választottam szereplőtársamul. Tudom, nem helyes, hogy nyilvánosan irigykedem egy másik transz nőre, de ez az igazság. Jamie egyike azoknak a transz nőknek, akiknek soha nem volt gondjuk azzal, hogy nem-transz nőként tekintsenek rájuk. Nekem ez sosem ment. Amikor 13 éve megkezdtem az átmenetet, azt gondoltam, hogy pár évig szedem a női hormonokat, és majd mindenki nem-transz nőként tekint rám. És hogy nem kezelnek többé szörnyszülöttként, ahogyan szinte az egész, nemi szempontból nonkonform kamaszkoromban kezeltek. Amikor végre elfogadtam magamban a nőt, akiről mindig is tudtam, hogy bennem él, azt akartam, hogy a világ is fogadjon el.

Az elfogadás sok szempontból bekövetkezett, de még mind a mai napig előfordul, hogy végigmegyek New Yorkban az utcán, és hallom, hogy összesúgnak a hátam mögött: „Ez pasi.” Hányszor történt meg, hogy beszálltam a metróba, és az emberek kinevettek, durva, transzfób megjegyzésekkel illettek. Az egyik esetre különösen jól emlékszem. Próbáról jöttem ki épp azokkal a színésztársaimmal, akikkel abban a darabban játszottam. Megalázó volt. Egyszer egy férfival mentem az utcán, az első randink volt, és egy autóból kikiabáltak néhányan: „Ez egy pasi!”, és más dolgok is elhangzottak, amiket inkább nem ismételnék el. Én akkor ezt nem éreztem megalázónak. A randipartnerem azonban láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Soha többé nem hallottam felőle. Az évek során sok férfitól hallottam, hogy ugyan szívesen fekszenek le transz nőkkel, de csak akkor randiznának velük nyilvánosan, ha nem lehet rajtuk észrevenni, hogy transzneműek. 

Egyszer a nyílt utcán rugdosott meg egy illető, miután homofób és transzfób megjegyzésekkel illetett. Amikor két éve először jártam Miamiban, mindenki arra biztatott, hogy menjek el egy bizonyos szórakozóhelyre. De amikor odaértem a klub bejáratához, a beengedő, miután megnézte a személyimet, amiben természetesen az szerepel, hogy „neme: nő”, azt mondta, hogy az „ilyeneket” többé nem engedik be a klubba. Mert az „ilyenekkel” már volt bajuk, ezért az „ilyeneket” többé nem engedik be. 

Tudom, hogy a nőies transz nőknek is vannak nehézségeik, és ők is megtapasztalták a diszkriminációt. Örülök a jó tulajdonságaimnak, tudom, hogy az élet bárki számára lehet nehéz, és még így is irigykedem időnként azokra a transz nőkre, akiken nem látszik, hogy transzneműek. Időnként én magam sem tudom leküzdeni saját, internalizált transzfóbiámat. Én is emberből vagyok. Járok terápiára, ezek kívül pedig az internalizált transzfóbiámat jelenlegi színművészet-tanárom, Brad Calcaterra segítségével próbálom leküzdeni, forradalmi „Játszd ki magadból!” (Act out) című tanfolyamán, amelyet kimondottan az LMBT színészek számára dolgozott ki, hogy saját belső akadályainkat leküzdhessük. Az órán egyebek mellett azt vizsgáljuk, hogy hogyan alakul ki bennünk az internalizált homofóbia és transzfóbia, amikor a minket zaklatók szavait internalizáljuk, majd e szavakat magunkra és másokra vetítjük. Saját internalizált zaklatóink figyelik a viselkedésünket, külsőnket és cselekedeteinket, és a másikat ugyanolyan keményen bírálják, ahogyan mi megtanultuk bírálni magunkat. Ennek egy nagyon jó példája esett meg velem úgy egy évvel ezelőtt, amikor egy általam írt darabbal kapcsolatban egy transz nő azt mondta, hogy bárcsak ne nevezném magam mindig transz nőnek. Azt is mondta, hogy soha nem fognak nőként elfogadni, és jobb lenne, ha elmennék. Amikor egymás felett ítélkezünk, azzal kapcsolatban, hogy ki tekinthető valódi nőnek, és ki nem, azt vetítjük ki, hogy legbelül szégyenkezünk amiatt, hogy kik vagyunk. Ez csak egyik példája annak, hogy internalizált transzfóbiánk hogyan hat ki arra, ahogyan másokkal bánunk. 

Jamie évekig rejtőzködve élt. Nem volt muszáj előbújnia. Tudom, hogy részben azért tette, hogy más, rejtőzködve élő transz nőket támogasson, hogy tudják, előbújhatnak és jobb életet élhetnek. De hiszem, hogy az előbújás folyamata során Jamie saját magát is megtámogatta, hogy magáénak érezze személyisége minden egyes vonását. Nekem soha nem volt lehetőségem rejtőzködve élni. De szeretem, csodálom és tisztelem Jamie-t és más transz nőket is azért, hogy a rejtőzködés után van bátorságuk előbújni és identitásuk, előéletük transz részeit is felvállalni. A világ igazán kegyetlen. Gyakran gondolkoztam azon az évek során, hogy milyen lehet rejtőzködve élni, nem szenvedni a zaklatástól, üldöztetéstől, diszkriminációtól, amiben egész életem során részem volt. 

Néha azt kívánom, bár ne lennék transznemű. De tudom, mennyire felszabadító érzés, amikor teljesen el tudom fogadni, hogy ki vagyok. Szerencsére lassacskán ezekből az elfogadó napokból egyre több van, az öngyűlölő napokból pedig egyre kevesebb. Időnként elfog az irigység, de lassacskán a zaklatóim, üldözőim hangját a fejemben felváltják azok a hangok, amelyek azt ünneplik, hogy milyen egyedi, más vagyok, és hogy én ÉN vagyok. Tudom, nyálasan hangzik, de soha nem leszünk politikailag egy közösség, ha nem nézünk szembe saját belső transzfóbiánkkal és azzal, hogy ez milyen hatással van a másokkal és magunkkal szembeni bánásmódunkra. Ha jobban szeretjük magunkat, egymást is jobban fogjuk szeretni.


Írta: Laverne Cox 
Eredetileg megjelent: Huffpost 
Fordította: BBO