2014. február 10., hétfő

Transzként a médiában: arról, hogy miért nem szeretem a „rossz testbe zárva” megközelítést

Janet Mock cikke arról, hogy a „rossz testbe zárva” miért elégtelen magyarázat, amikor a transz emberek és a testünk leírása a feladat.








Egy barátom, aki egy producer a Dateline NBC-nél, szólt nekem, hogy egy transz lányról szóló műsort fognak vasárnap este adni, úgyhogy elhatároztam, hogy megnézem, és közben Twitteren megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Ami számomra a leginkább szembeötlő volt, az a következő: Hoda Kotb-nak körülbelül a szegmensének 13. percére sikerült eljutnia oda, hogy feltegye a kérdést az Arizona-beli Tucsonból származó 11 éves Josie Romero-nak, miszerint: „Úgy érzed, hogy egy rossz testbe vagy bezárva?”.

Valahányszor felteszi valaki ezt a kérdést, mindig úgy találom, hogy ez inkább egy rávezető jellegű kijelentés, semmint egy valódi érdeklődés vagy egy transz alany irányába intézett felhívás, hogy beszéljen az élettapasztalatairól, esetleg arról, hogyan látja a saját testéhez fűződő viszonyát. Őszintén szólva, akárhányszor felteszik ezt a kérdést, sosem érzem elfogadhatónak, és az ezzel kapcsolatos frusztrációmat meg is osztottam Twitteren: „Az „egy rossz testbe zárva” egy kényelmes, lusta magyarázat, de minden alkalommal elégtelen megoldás, amikor a #transz emberek & a testünk leírása a feladat.”

Az én szememben a „rossz testbe zárva” egy olyan kijelentés, ami a csoporton belüli különbségeket elfedi, és a transz* emberek egymástól eltérő életútjait, valamint a történeteik értelmezését a tömegek számára könnyen emészthető formába hozza. Cisznemű emberek tömegeinek segített az állapotunk megértésében - legalábbis egy bizonyos mélységig. Gyakorlatilag egy pár másodperces hanganyagba sűrített küzdelem - ”Egy lány (fiú) voltam, egy fiú (lány) testébe zárva” -, ami igyekszik emberibbé tenni a transz* arcokat, akiket gyakran idegenként, torzszülöttként, emberinél alacsonyabb rendűként és másoknak látnak.  

Mióta megosztottam a történetemet, kétségtelenül szembe kellett néznem azzal, hogy ki kell törölnöm a fejemből számos transz alapigazságnak mondott gondolatot. Ezeket mások adtak át nekem - egy olyan nőnek, aki a transz életekről (vagy inkább transz emberek átmenetéről) szóló, médiában megjelenő ábrázolások bőségével nőtt fel; ám ez a bőség nem biztosította a megjelenítések változatosságát. Megtanultam, hogy azt kell tennem, hogy fogom azt, ami a ránk vonatkozó igazságként van feltüntetve, és az általam - egy transz nőként felnövő személyként - ténylegesen megélt élmények mellé állítva elemzem ezeket.

Az egyik ilyen igaznak tételezett dolog, amit újra és újra végigelemeztem, az ez a „bezárva” narratíva. És ezen a folytatódó elemzésen keresztül megtanultam, hogy kinyilvánítsam a rendelkezési jogomat azzal kapcsolatban, hogy miként tekintenek a testemre, mint egy „előbújt” transz nőére.

Minekutána meginvitáltam az embereket, hogy pillantsanak be az életembe (jobban szeretem az „invitálás szót” használni az „előbújás” helyett, mert én soha életemben, egy pillanatig sem titkoltam, hogy ki vagyok), számos olyan interjú alanya lettem, amelyben szembe találtam magamat ezzel a „bezárva” kezdetű költői kérdéssel/állítással - és más hasonlóakkal, amelyek a látható és elképzelt testemmel kapcsolatosak.

Hogy miért nem szeretem? Mert az áldozat szerepébe helyez, és azok számára, akik a mainstream média ábrázolásait igaznak fogadják el, én egy olyan embernek tűnök, akit szánni kell, mivel olyasvalaki vagyok, aki megmentésre szorul, nem pedig egy önmagát meghatározni tudó nő, akinek van döntési és cselekvési képessége és rendelkezik választási lehetőségekkel és képes definiálni azt, hogy ő kicsoda ebben a társadalomban és kivé fog válni dacolva vele.

Az elmúlt évben megtanultam, hogy nem a testembe zárt rab vagyok, még annak ellenére sem, hogy akadályokkal kellett szembenéznem, hogy teljesen önmagam lehessek. És azt is megtanultam, hogy számos olyan transz ember van, aki másként tekint a saját testére, mint ahogyan én tekintettem az enyémre - és, hogy nem létezik mindenkire egyöntetűen érvényes transz narratíva (még akkor sem, ha a média 60 éve igyekszik elterjeszteni egy ilyet).

Tavaly a Marie Claire-ben írtam a testemmel való tinédzserkori küzdelmeimről: „Én voltam az, aki megélte azt a merő gyötrelmet, hogy egy olyan testben lakom, ami sosem illett össze azzal, aki én belül voltam, és az, akin erőt vett a sorsnak az a fintora, amely átadott egy álcázott kínlódással nehezített életnek.”

Tudom, drámai. És ugyanazt a bezárva levős értelmezést követi, merthogy abban az időszakban, amikor írtam, még másmilyen módon viszonyultam a testemhez, részben a média befolyásának következtében, illetve annak nyomán, hogy a média milyennek láttatta ezt a testet. Mindazonáltal, tagadhatatlan, hogy életem első 18 évében leterhelt az, hogy a helyére próbáljam rakni azt a két egymással nem összhangban lévő elképzelést, hogy ki az, aki tudtam, hogy vagyok, és ki az, akinek más emberek szerint lennem kellene. Ez túlmutat az én testemen, és túlmutat azon is, hogy én egy transz lány vagyok, aki ebben a modern társadalomban válik éretté, amelyben a média folyamatosan arról szóló képekkel bombáz minket, hogy miként *kellene* egy nőnek kinéznie.

És még mindig nem vagyok benne biztos, hogy vajon amiatt tanultam-e meg, hogy a testemre úgy tekintsek, mint valami gonosztevőre, ahogy a média tekint a transz* testekre - vagy, hogy alakulhatott-e volna másképp a dolog, ha megtanítottak volna arra, hogy teljes mértékben szeressem önmagamat mindazoknak a korlátoknak az ellenére, melyeket a testem rám helyezett ebben a társadalomban. (Jelenleg épp a Fish Food című visszaemlékezéseim írása közben vagyok, úgyhogy mostanában sok mindent tanulok meg és írok fölül a gondolkodásomban.)

Ettől függetlenül, azzal, hogy megosztom a saját történetemet, szerettem volna megmutatni az olyan lányoknak, amilyen én is vagyok, hogy van élet az átmenet után - annak a ténynek az ellenére, hogy csaknem mindegyik médiában bemutatott portré az átmenetről szól, nem pedig arról, hogy milyen az, amikor valaki ténylegesen megtapasztalja az átmenet utáni létet. Különösen fontos volt számomra, hogy a fiatal nők megtudják, hogy várnak rájuk dolgok is ebben a világban, és, hogy lehetséges többet elérni, még azzal együtt is, hogy meg kell küzdenünk azért, hogy képesek legyünk szeretni a saját testünket, ami viszont egy olyan összekötő elem, amely minden nő életében jelen van, tekintet nélkül arra, hogy az illetőt milyen biológiai neműnek kategorizálták születésekor.

És ennek a reménynek az egyik részét az adja, ahogy átalakult az, hogy miként látjuk magunkat és a saját testünket - ez pedig azóta képezi nyilvános vita tárgyát, mióta Christine Jorgensen 1953-ban kilépett abból a bizonyos repülőgépből. Olyan szavak felé irányítalak benneteket, amelyek arra késztettek, hogy teljes mértékben visszaköveteljem azt, aki vagyok. Ezeket egy Fülöp-szigeteki transz nő és transzneműek jogaiért küzdő aktivista, Sass Rogando Sasot mondta el egy beszédben, melynek címe „Visszaköveteljük a testet, amivel méltatlanul bántak”:

„Nem a testem által vagyok bezárva. A ti meggyőződéseitek által vagyok bezárva. És vissza akarom követelni ezt a testet azoktól, akik azt akarják, hogy ez a test az ő dogmáikat nyelje le és lélegezze be.” 

Tényleg azon töprengek, hogy vajon mennyire másképp tekintenénk magunkra, ha képesek lennénk igaz ábrázolásokban látni magunkat a médiában, mentesen azoktól az előre kialakított elképzelésektől, melyek azzal kapcsolatosak, hogy milyennek tűnik a testünk azoknak a szemében, akik nem transz* testben élnek.

Írta: Janet Mock
Eredetileg megjelent: janetmock.com