2013. december 20., péntek

Az erőszak nem tesz különbséget

A transzjogi mozgalomnak vajon a melegjogi mozgalom részének kellene lennie? Nos, igen is, meg nem is.








A transz egyenlőségért való küzdelem középpontjában az a mindent átható, erős társadalmi megbélyegzés áll, hogy nekünk, transz embereknek gyakran a szemünkre vetik, hogy nem is létezünk - hogy tényleg csak olyan neműek lehetünk, mint amit a születésünkkor kijelöltek nekünk. Azt mondják, hogy ha elfogadjuk és megéljük az igazi valónkat, akkor azt kockáztatjuk, hogy erőszak áldozatai leszünk, elvesztjük az állásunkat, az otthonunkat, a minket megillető egészségügyi ellátást, és főleg a méltóságunkat. A transz identitás annyira megbélyegzett, hogy még azok az emberek is, akiket szeretünk és akikkel randizunk - legalábbis a ciszneműek, tehát akik a születésükkor kijelölt nemükkel azonosulni tudnak - gyakran nem mernek velünk nyilvánosan mutatkozni. A transz identitás olyannyira nem elfogadott, hogy a meleg, leszbikus és biszexuális társaink gyakran nem akarják, hogy közünk legyen hozzájuk. Ez a megbélyegzettség annyira erős, hogy sok transz ember nem szeretné, hogy a transz identitása nyilvánosságot kapjon. Ez egy krízishelyzet a transz és a gender-nonkonform emberek számára. Viszont ez a krízis továbbra is láthatatlan, mivel a transz népesség viszonylag kicsi, az identitásunkat folyamatosan megtagadják, és elhallgattatnak minket.

A transz közösség nagy részének már elege van azokból az LMBT szervezetekből, amik érvénytelenítik a transz identitást vagy csak képmutatóan beszélnek a transz ügyekről, anélkül, hogy bármit tennének érte. Szükséges, hogy a cisz támogatóink - melegek és heterók egyaránt - úgy viszonyuljanak a transz emberek életéhez, hogy azok valódi életek. Az olyan szervezetekben pedig, amelyek hangsúlyozzák az egyenlőséget az LMBT közösségen belül, a mostaninál jóval több transz embernek kellene helyet foglalnia - ez a hiányosság Stonewall óta fájó pont számunkra. Van néhány közismert hang, amely a közösségünket érintő ügyekre hívja fel a figyelmet, és inspirál, hogy azért dolgozzak, hogy a világot igazságosabbá tegyem a transz emberek számára. Jen Richards és Toni D’orsay – a The Trans 100 alapítói - csak néhány azok közül a transz emberek közül, akiket többen kellene, hogy ismerjünk.

Mindegyikünk felelőssége, hogy a transz identitások stigmatizáltságának véget vessünk, de a melegeknek lehet rá egy sokkal személyesebb okuk is. Ha társai durván bánnak egy gyerekkel és melegellenes sértéseket vágnak a fejéhez, az ritkán van csupán azért, mert valaki látszólag a saját neméhez vonzódik. Sokkal inkább az az oka, hogy nem felel meg annak az elvárásnak, miszerint a neki osztott nemi szerepbe bele kell hogy illeszkedjen. Talán azt kiabálják rá, hogy „buzi”, de igazából a nemi önkifejezéséről van szó.

És persze az etnikai csoporthoz tartozás és a társadalmi osztály is számít. A legnagyobb veszélyben az etnikai kisebbséghez is tartozó alacsonyabb társadalmi helyzetű leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű emberek vannak. Én a különbözőségeket áthidaló egység híve vagyok, ugyanis ahhoz, hogy legyőzzük ezt a rengeteg egyenlőtlenséget - amiből most a patriarchális társadalom fehér, cisznemű, heteroszexuális középosztálybeli és elit tagjai húznak hasznot - egy sokféle embert és nézetet magában foglaló szövetségre van szükség, hogy máshogyan gondolkodjunk, éljünk, szeressünk és a társadalmi együttélési szabályokon közösen változtassunk. 

Írta: Laverne Cox transznemű aktivista és színésznő, akit jelenleg az „Orange Is The New Black” című sorozatban láthatunk.
Eredetileg megjelent: The New York Times
Fordította: Czigány Zsófi