2013. szeptember 21., szombat

Lana Wachowski, a Mátrix transznemű rendezőjének megindító beszéde

Tavaly októberben a Human Rights Campaign éves adománygyűjtő gáláját tartotta San Franciscóban, ahol az előző évben kiosztott Láthatósági-díjat (Visibility Award) Lana Wachowski transznemű rendező kapta. Lana, aki bátyjával, Andyvel együtt rendezte a Mátrix trilógiát, és akinek legújabb filmjét, a Felhőatlaszt tavaly mutatták be, megható önvallomást osztott meg a jelenlévőkkel, amelyben mesélt titkolt transz lányként töltött gyermekkoráról, öngyilkos gondolatairól, és hogy milyen az élete transznemű emberként a kamerák kereszttüzében.




Lana nemével kapcsolatos hírek nem igazán számítanak rendkívülinek – jól emlékszem, hogy még 2011 elején olvastam róla a coming outom előtt, mielőtt még a saját átmenetemet megkezdtem volna. Barátai és családja több mint egy évtizede ismerte a titkát, és évekkel ezelőtt kezdett nőként viselkedni a nyilvánosság előtt is. Azonban csak nemrég kezdett az átmenetéről beszélni. A HRC rendezvényén tartott önvallomásában szólt a motivációiról.

„Andyvel több mint 12 éve nem nyilatkoztunk a sajtónak, és nem léptünk a nyilvánosság elé. Az emberek tévesen gondolják, hogy ennek köze van a nemi identitásomhoz. Nem erről van szó. A Mátrix 1999-es megjelenése után mindketten rémülettel vettük észre, hogyan zsugorodik össze a magánszféránk. Egyre jobban kezdtük értékelni a névtelenséget – úgy éreztük, hogy ez olyan, mint az ártatlanság: csak egyszer lehet elveszíteni. A névtelenség lehetővé teszi, hogy civilek legyünk, hogy részt vegyünk a közéletben, és olyan láthatatlanságot biztosít, amit egyikünk sem akart feladni.”

Lana a legújabb filmjéről, a Felhőatlaszról beszélget testvérével, Andyvel, és Tom Tykwer társrendezővel (kép: Hollywood Reporter)

Amikor idén Lana úgy döntött, hogy maga kezdi reklámozni új filmjét, a Felhőatlaszt, tudta, hogy az átmenetével kapcsolatos kérdéseket nem kerülheti el:

„Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a mostani alkalom nem csak azért rendkívüli, mert Andy és én hosszú ideje nem léptünk a nyilvánosság elé, hanem azért is, mert ez lesz az első alkalom, hogy nyilvánosan beszélek az átmenetemről. Zárójelben jegyzem meg, ezzel a szóval nem igazán tudok mit kezdeni, hiszen egy olyan bináris nemi rendszerre utal, amelyet nem tudok elfogadni. Mégis tudom, hogy ha kamera elé állok, a kiállásomnak egyaránt lesznek személyes és politikai vetületei... Tudtam, hogy egy nap majd kiállok a nyilvánosság elé, de amikor megtörtént, semmiképpen nem akartam, hogy ez csak a coming outról szóljon. Elborzaszt a talkshow műfaja, a vallatás és beismerés formátuma, a sírás, a talkshow házigazdájának szemében csillogó könnyek, az együttérzése, amellyel viseltet életem tragédiája iránt: hogy egy transznemű személy vagyok. És ez a pillanat teljessé tesz az elutasítás és az elfogadás között feszülő katartikus ívet, anélkül, hogy akár csak egyszer is firtatnánk a kórtanát egy olyan társadalomnak, amely nem hajlandó elismerni a nemek spektrumának létezését - pontosan olyan vakon, ahogyan korábban nem volt hajlandó meglátni a rassz vagy a szexualitás spektrumát.”

Transz nőként Lana szavai, amelyekkel gyermekkorát jellemezte, nagyon mélyen érintettek – hogy mennyire össze volt zavarodva, mennyire gyűlölte magát, hogy arra kényszerítették, hogy fiúként éljen, miközben legbelül tudta: nem az.

„Az iskolában azt mondták, hogy a becsöngetéskor mindenki álljon sorba: fiúk, lányok külön. És amikor elmentem a lányok mellett, éreztem ezt a furcsa, erős vonzóerőt, az odatartozás érzését. Mégis, egy részem tudta, hogy tovább kell mennem. És amikor a másik sorra pillantottam, az idegenség érzése fogott el, ami teljesen összezavart. Oda se tartoztam.”

Amikor elmondta, hogy milyen tehetetlennek érezte magát a pubertáskor kezdetén, beleborzongtam: sose felejtem el, milyen érzés volt figyelni testem változásait, olyan idegennek és furcsának éreztem:

„Ahogy növekedtem, úgy nőtt bennem a heves szorongásos elszigeteltség, állandó álmatlansággal párosulva a depresszió elkerülhetetlen volt. Láttam, hogy a fiúbarátaimnak kezd nőni az arcszőrzetük, és órákig álltam a tükör előtt, magamat figyeltem és rettegtem attól, hogy egy nap rám is ez vár. Nem voltak szavak, amikkel magamat védhettem volna, követendő példák, minták, hangokat kezdtem hallani, amelyek azt hajtogatták, hogy torz vagyok, szörnyeteg, hogy baj van velem, és soha senki nem fog szeretni.”


A rendezőket korábban a „Wachowski-fivérek“ néven ismerték, Lana és Andy ma már „a Wachowski sztárpáros” néven mutatkoznak be.
 
[Figyelem! Felkavaró téma következik: Öngyilkosság - érintettek óvatosan olvassák]
Lana beszélt kamaszként elkövetett sikertelen öngyilkossági kísérletéről, arról az arra járó idegenről, aki megakadályozta, hogy vonat elé ugorjon:

„Hozzászoktam, hogy későn jártam haza a színház miatt, tudtam, hogy késő este a peronon nem lesz senki...és majd nem gondolok semmire, csak a vonat elé ugrom. Ahogy meghallottam a vonat hangját, észrevettem, hogy valaki jön felém. Egy sovány, idős férfi volt, nagy, vastag keretes szemüvegben, amilyet a nagymamám is hordott. Úgy nézett rám, ahogy az állatok figyelik egymást. Nem értettem, miért nem fordul el. Annyit tudok, hogy neki köszönhetem, hogy ma még itt vagyok.“

Lana önvallomása pozitív és reményteli végkicsengéssel fejeződött be – amikor elismerte, hogy milyen szerepe van a transz emberek láthatóságának és egyenlőségének erősítésében, és hogy a nyilvánosság elé lépése hatással lesz egy nemzedéknyi gyerekre, akinek a nemi identitása nem egyezik a születéskor meghatározott nemével:

„Évekkel később lett elég bátorságom, hogy beismerjem, hogy transznemű nő vagyok, és ez nem jelenti azt, hogy senki nem fog szeretni. Megismertem egy olyan nőt, aki elsőként értette meg velem, hogy nem a másságom ellenére szeret, hanem a másságomért. Ő volt az első, aki teljes emberként nézett rám. És amikor reggelente mellette ébredek, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy ő van nekem.
Azért tartok ma itt, mert fiatalkoromban mindenáron író akartam lenni, aztán filmezni akartam, de nem találtam magamhoz hasonlót e világon, és úgy éreztem, hogy az álmaim bezárultak csak azért, mert a nemi identitásom nem volt olyan egyértelmű, mint másoké. De ha valaki másnak én lehetek az az ember, akkor a magánéletem feláldozása nem volt hiábavaló. Tudom, hogy azért is lehetek ma itt, mert oly sok erőt, bátorságot és szeretetet kapok a feleségemtől, a családomtól és a barátaimtól. És remélem, hogy így a tőlük kapott szeretetet rajtam keresztül olyan projektekre fordíthatjuk, mint a HRC, hogy a világ, amelyet itt, ebben a teremben elképzelünk, lehetővé tegye, hogy ajtót nyissunk más termekbe, más világokba, amelyeket korábban elképzelni sem tudtunk.“

Lana, ezt most transz nőként mondom neked: gratulálok, hogy olyan vagy, amilyen, és köszönöm, hogy megindító történetedet megosztottad a világgal.

 Lana Wachowskinak a HRC-nél tartott önvallomását itt nézhetitek meg teljes egészében:

 

Eredetileg megjelent: Autostraddle
Fordította: BBO