2013. augusztus 16., péntek

A Transzfeminista Kiáltvány


Emi Koyama nevéhez rengeteg transzfeminista munka kapcsolódik és többek között neki köszönhető, hogy a transzfeminizmus szó világszerte elismertséget és figyelmet kapott. Koyama számos munkájának egyike ez a széles körben olvasott írás, ami az ő aktív interneten folytatott akadémiai párbeszédekben való részvételével együtt segített elterjeszteni a kifejezést. Bár ez az írás némileg eltér blogunk többi tartalmától, hiszen nem olyan könnyű olvasmány, mint többi cikkünk, reméljük, hogy lefordított változata a hazai mozgalom javára válik majd.




Tartalomjegyzék

Írta: Emi Koyama
Utolsó módosítás ideje: 2001. július 26.


Bevezetés

A huszadik század második felében, az amerikai feminista mozgalomnak egy korábban nem tapasztalt kiszélesedése ment végbe nők sokszínű csoportjainak részvétele következtében. Amikor nők egy csoportja, amely azt megelőzően a feminista mozgalom főáramán belül marginalizálva volt, megtörte hallgatását, és követelte az azon belüli, neki jogosan kijáró helyét, akkor elsőre azzal vádolták meg a tagjait, hogy jelentéktelen kérdések miatt széttördelik a feminizmust, majd egy idő után befogadták és immár szívesen látták őket, mint a feminista gondolkodás értékes résztvevőit. Egyre inkább tudatára ébredtünk annak, hogy a sokféleség az erősségünk, nem pedig a gyengeségünk. Semmiféle átmeneti fragmentálódás vagy polarizálódás nem lehet olyan súlyos, hogy semmissé tegye az inkluzív szövetkezési politika érdemeit.  
Minden alkalommal, amikor nők egy csoportja, ami addig el volt hallgattatva, szót emel a jogaiért, a többi feminista azon kihívás elé kerül, hogy újra kell gondolnia az arra vonatkozó elképzelését, hogy kit képvisel és milyen értékek mellett áll ki. Bár ez a folyamat saját elfogultságunk és feministákként az általunk internalizált elnyomások fájdalmas felismeréséhez vezet, végső soron a mozgalom hasznára válik azáltal, hogy kitágítja a perspektívánkat, valamint az általunk képviselt emberek körét. Ennek a felfogásnak a fényében jelentjük ki, hogy eljött az ideje annak, hogy a transz nők nyíltan (transz mivoltukat vállalva) vegyenek részt a feminista forradalomban, még inkább kibővítve a mozgalom kiterjedését.
A “transz” gyakran használatos egy sok mindent magába foglaló kifejezésként, amely egy széles tartományát foglalja magában a nemi normák olyan áthágásának, amelyek együtt járnak valamiféle - az adott személy születésekor kijelölt biológiai neme és a nemi identitása és/vagy önkifejezése között fennálló - diszkontinuitással. Ugyanakkor ebben a kiáltványban a „transz nők” szókapcsolatot helyenként úgy használjuk, hogy az azokra az egyénekre utal, akik többé-kevésbé nőként azonosítják magukat, nőként jelenítik meg magukat, vagy nőként élnek, annak ellenére, hogy a születésükkor számukra mások által kijelölt nem ezzel ellentétes. Hasonlóképpen, a „transz férfiak” kifejezést arra használjuk, hogy azokat írjuk le vele, akik férfiként azonosítják magukat, férfiként jelenítik meg magukat vagy férfiként élnek, dacára a ténynek, hogy születésükkor másmilyennek észlelték őket. Bár ez az operatív definíció kihagy számos olyan transz személyt, akik nem illeszkednek a hímnemű/nőnemű dichotómiába, illetve olyanokat, akik másféleképpen transzneműek, azt reméljük, hogy ők is elegendő hasonlóságra lelnek azon problémákban, amikkel mindannyian szembenézünk, és az elemzésünket saját küzdelmükben is valamennyire hasznosnak találják majd.
A transzfeminizmus egy olyan mozgalom, amely elsősorban transz nők érdekeit tartja szem előtt, és amelyet elsősorban transz nők csinálnak - méghozzá olyan transz nők, akik saját felszabadításukról úgy gondolkodnak, mint ami lényegét tekintve összekapcsolódik az összes nő felszabadításával, és másokéval is. Ez a mozgalom nyitva áll továbbá más olyan queer személyek, interszex személyek, transz férfiak, nem-transz nők, nem-transz férfiak és mások előtt is, akik megértőek a transz nők szükségletei iránt, és úgy vélik, hogy a transz nőkkel kötött szövetségeik elengedhetetlenek saját felszabadulásukhoz. Történelmileg a transz férfiak feminizmushoz való hozzájárulása nagyobb mértékű, mint a transz nőké. Úgy hisszük, hogy feltétlenül szükséges, hogy transz nők nagyobb számban kezdjenek részt venni a feminista mozgalomban, másokkal együtt, a felszabadításunk érdekében.
A transzfeminizmus nem arról szól, hogy már létező feminista intézményekben vegyük át az irányítást. Ehelyett, a feminizmust egészében terjeszti ki és lendíti előre, saját felszabadításunkon és a mindenki mással szövetkezve végzett munkánkon keresztül. Egyaránt kiáll transz és nem-transz nőkért, viszonzásképpen pedig azt kéri a nem-transz nőktől, hogy ők is álljanak ki a transz nőkért. A transzfeminizmus annak a feminista szövetkezési politikának a megtestesülése, amelyben a különböző hátterű nők egymásért állnak ki, mert ha mi nem képviseljük egymás érdekeit, senki nem fogja megtenni.

Legfőbb alapelvek

A transzfeminizmus legfőbb alapelvei egyszerűek. Elsőként, meggyőződésünk, hogy minden egyénnek joga van ahhoz, hogy önmaga határozhassa meg saját identitásait, és elvárhassa a társadalomtól, hogy mások azokat tiszteletben tartsák. Ebbe beletartozik az a jog is, hogy a társadalmi nemünket anélkül fejezhessük ki, hogy a következményes diszkriminációtól vagy erőszaktól kelljen tartanunk. Másodikként, azt tartjuk, hogy kizárólagos jogunk van ahhoz, hogy a saját testünkkel kapcsolatos döntéseket meghozzuk, továbbá, hogy semmilyen politikai, orvosi vagy vallási autoritás nem sértheti meg a testünk integritását akaratunk ellenében, illetve nem akadályozhatja meg az arra vonatkozó döntéseinket, hogy mit teszünk vele.  
Ugyanakkor senki sem képes teljes mértékben függetleníteni magát az intézményesült társadalmi nemi rendszer fennálló társadalmi és kulturális dinamikájától. Amikor bármiféle, a nemi identitásunkkal vagy kifejezésünkkel kapcsolatos döntést meghozunk, nem kerülhetjük ki azt a tényt, hogy döntéshozásunk a patriarchális bináris társadalmi nemi rendszer kontextusában zajlik. A transz nőket különösen nagymértékben biztatják arra, sőt, néha el is várják tőlük, hogy vegyék át a femininitás hagyományos definícióját azért, hogy elfogadja és legitimálja őket az orvostársadalom - amely magát nevezte ki döntőbírává azzal kapcsolatban, hogy ki az, aki valóban eléggé nő, és ki az, aki nem. A transz nők gyakran találják magukat abban a helyzetben, hogy azáltal kell „bizonyítaniuk” nőiségüket, hogy nemi sztereotípiákat tesznek magukévá annak érdekében, hogy nőként ismerjék őket el, vagy, hogy hormonális és sebészeti beavatkozásokat kaphassanak. Ez a gyakorlat mind a transz, mind a nem-transz nők számára elnyomó, hiszen tagadja, hogy minden nő egyedi.
A transzfeminizmus úgy tartja, hogy senkit nem szabad belekényszeríteni döntésekbe vagy meggátolni az illető nemi identitásával vagy önkifejezésével kapcsolatos azon személyes döntéseiben, amelyeket annak érdekében hoz meg, hogy “igazi” nő vagy “igazi” férfi legyen. Azt is gondoljuk, hogy senkit nem szabad belekényszeríteni döntésekbe, vagy meggátolni ezeknek a személyes döntéseknek a meghozatalában azért, hogy „valódi” feministának minősüljön.
Transz nőkként megtanultuk, hogy a biztonságunk gyakran annak a függvénye, hogy mások „normális” nőknek látnak-e bennünket vagy sem; transzfeministákként azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan arra kényszerülünk, hogy megpróbáljuk összeegyeztetni a biztonság és kényelem iránti igényünket a feminista elveinkkel. A transzfeminizmus felhívást intéz minden nőhöz, beleértve a transz nőket is, hogy vizsgálják meg, miként internalizáljuk mindannyian a társadalmi nemünk heteroszexista és patriarchális utasításait, továbbá, hogy a tetteink milyen átfogó következményeket vonnak maguk után; ezzel párhuzamosan, világossá tesszük azt is, hogy nem a feminista felelőssége az, hogy megszabadítsa magát mindentől, ami a femininitás férfiuralmi meghatározásához hasonlatossá teszi. Nem szabadna, hogy a nőket a nemi sztereotípiák megerősítésével vádolják meg személyes döntéseik meghozatala kapcsán, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy ezek a döntések eleget tesznek bizonyos nemi szerepekkel kapcsolatos elvárásoknak; egy ilyesfajta erkölcsösségi teszt a nőket megfosztja az erejüktől, mert megtagadja tőlünk a döntési és cselekvési képességünket, és csak arra jó, hogy elidegenítse a nők többségét, akár transz személyek, akár nem, attól, hogy kivegyék a részüket a feminista mozgalomból.
A transzfeminizmus hisz abban az elgondolásban, hogy annyiféleképp lehet nőnek lenni, ahány nő van, és abban is, hogy meg kell, hogy legyen a lehetőségünk arra, hogy szabadon hozhassuk meg a saját döntéseinket, anélkül, hogy bűntudatot kelljen éreznünk miattuk. Evégett, a transzfeminizmus szembeszáll azokkal a társadalmi és politikai intézményekkel, amelyek akadályozzák az egyéni döntéseinket vagy szűkítik a döntési lehetőségeinek körét, egyúttal elutasítja azt, hogy az egyes nőket hibáztassák, amiért azok személyes döntéseket hoznak meg, legyenek azok a döntések bármilyenek. Felesleges - valójában elnyomó - dolog azt elvárni nőktől, hogy adják fel a személyes döntések meghozásával kapcsolatos szabadságukat annak érdekében, hogy mások igazi feministáknak tartsák őket, mivel ez az elvárás csupán annyit tesz, hogy az ideális nőiesség merev patriarchális konstrukcióját lecseréli egy némiképp módosított, feminista változatra, ami pont ugyanannyira merev, mint a másik. A transzfeminizmus hisz abban, hogy egy olyan környezetet kialakítását kell előmozdítani, amelyben a nők egyéni döntéseit tiszteletben tartják, miközben azokat az intézményeket, amelyek korlátozzák a nők számára rendelkezésre álló választási lehetőségek tartományát, tüzetes vizsgálódásnak vetik alá és működésük helyességét megkérdőjelezik.

A férfi privilégium kérdése

Egyes feministák, különösen a radikális leszbikus feministák közül kikerülő személyek, azzal vádolták meg a transz nőket és a transz férfiakat, hogy előnyökhöz jutnak a férfi privilégiumuk miatt. Azzal érvelnek, hogy azok a női transzszexuálisok, akiket a születésükkor a férfiak közé soroltak be, fiúkként szocializálódtak, és ekképpen férfi privilégiumokat kaptak; másrészről azokat a férfi transzszexuálisokat, akiket születésükkor a nők közé soroltak be, árulókként jellemzik, akik cserbenhagyták a nővéreiket egy arra tett szánalmas kísérletben, hogy férfi privilégiumra tegyenek szert. A transzfeminizmusnak feltétlenül válaszolnia kell erre a bírálatra, mivel ezt a múltban bizonyos feminista körökben arra használták fel, hogy a segítségével igazolják a transz nők és férfiak elleni diszkriminációt.
Amikor egy ilyen érvvel találják szembe magukat, a transz nők részéről természetes kezdeti reakció, hogy tagadják azt, hogy az életük során akármikor akár csak a legcsekélyebb mértékben is férfi privilégiumaik lettek volna. Könnyen belátható, hogy miért jutottak arra az elképzelésre, hogy férfinek születni inkább teher volt, nem pedig egy kiváltság: sokuk utálta azt, hogy férfi teste van, és, hogy fiúként kezelték a gyerekkorában. Emlékezetükbe idézik, hogy mennyire kényelmetlen érzés volt az, hogy mások nyomást helyeztek rájuk azzal kapcsolatban, hogy keményen és férfiasan viselkedjenek. Sokan élték át közülük azt, hogy a diáktársaik piszkálták őket és erőszakoskodtak velük, hogy más fiúk kigúnyolták őket, amiért nem viselkedtek megfelelő mértékig fiúsan. Megszégyenülve érezték magukat, és gyakran depressziótól szenvedtek. Még felnőttekként is, a lelepleződéstől való állandó félelemben élnek, hiszen az veszélybe sodorná az állásukat, a családi kapcsolataikat, a barátságaikat valamint a biztonságukat.
Mindezzel együtt, transzfeministákként mindenképpen ellenállnunk kell az ilyen leegyszerűsítő reakcióknak. Miközben valóban igaz, hogy a férfi privilégiumok egyes férfiakra jóval nagyobb mértékben hatnak, mint másokra, nehéz elképzelni azt, hogy a transz nőknek, akik férfinek születtek, soha nem származott semmiféle előnyük belőle. A legtöbb transz nő életében volt olyan szakasz, amikor férfinak (jóllehet „kislányos” férfinak) „tűnt”, és így kívánatosabb elbánásban részesült, például oktatás és foglalkoztatás tekintetében, attól függetlenül, hogy az illető élvezte-e vagy sem, hogy férfiként tekintenek rá. Arra lettek nevelve, hogy legyenek asszertívak és magabiztosak, és egyes transz nőknek az átmenetük után is sikerül fenntartani, és saját hasznukra fordítani ezeket a „maszkulin” jellemzőket.
Ami itt történik az az, hogy gyakran összetévesztjük az elnyomást, melyet amiatt tapasztaltunk, hogy eltérünk a nemi normáktól, a férfi privilégium hiányával. Ahelyett, hogy azt állítanánk, hogy soha nem származott előnyünk a férfi felsőbbrendűség okán, azt kell hangsúlyoznunk, hogy az élményeink azt a dinamikus kölcsönhatást demonstrálják, amely a férfi léttel együtt járó privilégiumok és a transz léttel együtt járó hátrányok között működik.
Minden személy, aki afelé a nemi identitás és/vagy nemi önkifejezés felé hajlik, ami összeillik a születésekor mások által neki tulajdonított biológiai nemével, az rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy nem transz. Ez a privilégium, ahogy más privilégiumok is, láthatatlan azok számára, akik rendelkeznek vele. És amint más privilégiumok esetében is, úgy itt is érvényes, hogy azok, akik nem rendelkeznek ezzel a kiváltsággal, ösztönösen tudják, hogy milyen súlyosan szenvednek annak hiányától. Egy transz nő elképzelhető, hogy rendelkezik valamiféle korlátolt hozzáféréssel a férfi privilégiumokhoz, attól függően, hogy milyen fiatalon kezdte meg az átmenetét, és milyen mértékben éli nőként az életét, azonban ezzel párhuzamosan óriási érzelmi, társadalmi és anyagi hátrányokat is tapasztal annak következtében, hogy transz. Azt sugalmazni, hogy a transz nők inherens módon kiváltságosabb helyzetben vannak, mint más nők, az ugyanannyi tudatlanságról árulkodik, mint amikor valaki azt jelenti ki, hogy a meleg férfi párok kiváltságosabb helyzetben vannak, mint a heteroszexuális párok, mivel a melegek esetében mindkét partnernek van férfi privilégiuma.
Gyakran keletkeznek feszültségek abból, amikor transz nők megpróbálnak bemenni “női terekbe”, amelyeket állítólag abból a célból és úgy alakítottak ki, hogy biztonságos menedéket nyújtsanak a patriarchátus elől. Ezeknek a „női tereknek” az eredete az 1970-es évek korai leszbikus feminizmusára vezethető vissza, amely főleg olyan fehér, középosztálybeli nőkből állt, akik - legalapvetőbb társadalmi egyenlőtlenségként - a szexizmust tekintették a legfontosabbnak, miközben javarészt figyelmen kívül hagyták a saját szerepüket abban, hogy miként örökítődnek át az elnyomás olyan másféle formái, mint a rasszizmus vagy az osztály alapú megkülönböztetés. Azzal a feltételezéssel élve, hogy a szexizmus sokkal jelentősebb mértékben hagy nyomot a nők életén, mint bármely más társadalmi tényező, azt gondolták, hogy az ő szexizmussal kapcsolatos élményeik egyetemes érvényűek, és minden nőre vonatkoztathatóak, tekintet nélkül az illető személyek etnikai hovatartozására, társadalmi osztályba tartozására stb. - a „minden nő” kategóriája alatt pedig azt értették, hogy ez „minden nem transz nőre” érvényes. Az 1970-es évek radikális feminizmusának újkeletű kritikái rámutatnak, hogy a rasszizmus és az osztály alapú elnyomás számukra kényelmes elhanyagolásával ezek a nők - fehér, középosztálybeli személyekként - gyakorlatilag saját magukat helyezték kiváltságos helyzetbe.
Erre az értelmezésre alapozva a transzfeministák nem szabad, hogy a férfi privilégiumokkal kapcsolatos vádakra tagadással feleljenek. Kell, hogy legyen bátorságunk ahhoz, hogy elismerjük azoknak a módoknak a létezését, amelyek által transz nőként lehet, hogy hasznot húztunk a férfi privilégiumainkból - egyesek nyilvánvalóan nagyobb mértékben, mint mások - és ugyanígy azoknak, akik fehérek közülünk, reagálniuk kell a fehér privilégium kérdésére. A transzfeminizmus hisz annak a fontosságában, hogy megbecsüljük a különbözőségeinket és a köztünk lévő hasonlóságokat is, mivel az egyes nők változatos, egymástól eltérő háttérből jönnek. Transzfeministákként szembenézünk saját privilégiumainkkal, egyúttal elvárjuk a nem transz nőktől is, hogy ők is ismerjék el a nem transz mivoltukból származó kiváltságaik létezését.
Azzal, hogy elismerik saját privilégiumaik meglétét, a transz nők remélhetik, hogy szövetségeket tudnak kötni nők más olyan csoportjaival, akikkel hagyományosan nem törődtek, és akiket “hölgyhöz nem méltónak” tartottak a nőség fehér, középosztálybeli mércéi alapján. Egy olyan helyzetben, amikor deviánsnak neveznek és megtámadnak minket kizárólag azért, mert önmagunk vagyunk, semmit nem nyerhetünk a privilégiumok kérdésének elkerülésétől.

A fordított esszencializmus dekonstruálása 

A feminizmus második hulláma népszerűsítette az elképzelést, miszerint egy személy társadalmi neme elkülönül az illető fiziológiai nemétől, és társadalmilag valamint kulturálisan konstruált, azonban nagyrészt megkérdőjelezés nélkül hagyta azt az elgondolást, hogy valóban létezik olyasmi, hogy igazi fizikai adottságokon alapuló biológiai nem. A társadalmi nemnek a biológiai nemtől való elválasztása egy hatékony retorikai eszköz volt a kötelező nemi szerepek lerombolásához, ám csupán a probléma felének megkérdőjelezését tette lehetővé a feministák számára, egészen a legutóbbi időkig meghagyva ezzel az esszenciális női és férfi biológiai nemek természetességének képzetét.

A transzfeminizmus azt tartja, hogy mind a biológiai nem, mind a társadalmi nem társadalmi konstrukciók; ezen túlmenően: a megkülönböztetésükre szolgáló, a biológiai nemet és a társadalmi nemet elválasztó határvonal önkényesen került meghúzásra, kényelmi szempontok alapján. A koncepció, amelyben a társadalmi nem egy társadalmilag kialakított rendszer, hatékony eszköznek bizonyult a nők képességeivel kapcsolatos hagyományos attitűdök leszerelése során, azonban teret hagyott embereknek ahhoz, hogy biológiai megalapozottsággal igazolják bizonyos diszkriminatív szakpolitikai irányok és struktúrák helyességét. Alkalmatlannak bizonyult továbbá arra is, hogy reagáljon a transz emberek élményeinek valóságára, amelyben a fizikai nem mesterségesebbnek érződik, és megváltoztathatóbbnak, mint a személy belső érzete azzal kapcsolatban, hogy ő kicsoda.
A biológiai nem elgondolásának társadalmi eredete több puszta absztrakt megfigyelésnél: egy olyan fizikai valóság, amelyen számos interszex ember keresztülmegy. Mivel a társadalom nem tesz előkészületeket azzal kapcsolatosan, hogy léteznek emberek, akiknek az anatómiai jellemzői nem illeszkednek pontosan a férfi vagy női kategóriába, ezért ezek az emberek menetrendszerűen kerülnek az egészségügyi szakemberek általi megcsonkításra, és lesznek belemanipulálva abba, hogy a számukra kijelölt biológiai nemüknek megfelelően éljék az életüket. Az interszex embereknek általában nem adják meg a lehetőséget arra, hogy saját maguk dönthessék el, miként szeretnének élni, illetve, hogy igényt tartanak-e műtéti vagy hormonális „korrigálásra” vagy sem. Számos interszex személy visszataszítónak találja azt a tényt, hogy nem volt beleszólása egy ilyen jelentős horderejű, egész életére kiható döntésbe - akár illeszkedik egymáshoz a társadalmi nemi identitása és a számára kijelölt biológiai nem, akár nem. Mi meg vagyunk róla győződve, hogy az interszex gyerekek nemi szervének megcsonkítása egy a lényegétől elválaszthatatlan módon abuzív gyakorlat, mivel szükségtelenül sérti meg a testük integritását, méghozzá a megfelelő beleegyezésük megléte nélkül. Még csak nem is az a probléma forrása, hogy az illető számára kijelölt biológiai nem illeszkedik-e az adott személy társadalmi nemi identitásához; hanem az, hogy az interszex emberek megkapják-e a valódi választási lehetőséget azzal kapcsolatban, hogy mi történjen a testükkel.
A transz emberek nincsenek megelégedve azzal a biológiai nemmel, amit számukra a beleegyezésük nélkül, a primitív orvosi szabályok alapján kijelöltek. A transz emberek sokfélék: néhányuk nem olyan neműként azonosítja magát és él, mint amit az egészségügyi hatóságok a számára kijelöltek, és ezt vagy orvosi beavatkozások elvégeztetése mellett, vagy azok nélkül teszi, míg mások egyszerre a férfi is és a női nemmel is, vagy e biológiai nemek egyikével sem azonosulnak. A transz felszabadítás arról szól, hogy visszavegyük az önmeghatározáshoz való jogunkat az egészségügyi, vallási és politikai autoritásoktól. A transzfeminizmus minden személyek nemét kijelölő módszerre úgy tekint, mint ami egy társadalmi és politikai konstrukció, és egy olyan társadalmi elrendezést helyesel, amelyben az egyének szabadon állapíthatják meg saját nemüket (vagy a nemük hiányát, ha már itt tartunk).
Ahogy transz emberekként elkezdünk politikailag szerveződni, csábítónak tűnik, hogy átvegyük a társadalmi nemi identitás esszencialista elgondolását. A tömegmédia által népszerűvé tett klisé az, hogy a transz emberek „olyan nők, akik férfi testbe szorultak”, vagy ugyanez férfiakra vonatkozóan, csak fordítva. Egy ilyen stratégia vonzereje világosan látható, minthogy a teljes népesség nagyobb valószínűséggel viszonyulna támogatólag hozzánk, ha meg tudnánk őket győzni arról, hogy mi valamilyen módon egy biológiai hibával születtünk, amire nem volt kihatásunk. Ez gyakran összhangban áll azzal is, hogy mi magunk mit gondolunk arról, hogy kik vagyunk, ami mélynek és alapvetőnek érződik számunkra. Ugyanakkor transzfeministákként ellenállunk az ilyen kísértéseknek, azok más implikációi miatt.
A transz személyeket gyakran úgy írják körül, mint olyan embereket, akiknek a fizikai neme nem illik össze az eszükkel tudott vagy lelkükben érzett társadalmi nemükkel. Ez a magyarázat lehet, hogy ösztönös érzések alapján értelmesnek tűnik, mindazonáltal a transzfeminizmus szempontjából problémákat jelent. Azt állítani, hogy egy adott személynek nőnemű tudata vagy lelke van, az egyet jelentene azzal, hogy léteznek hímnemű és nőnemű tudatok, amelyek egymástól különböznek valamilyen azonosítható módon, ez viszont felhasználható volna a nők ellen irányuló diszkrimináció igazolásához. A társadalmi nemi identitásunk esszencializálása ugyanolyan veszélyes lehet, mintha a biológiai esszencializmushoz folyamodnánk.
A transzfeminizmus azt gondolja, hogy társadalmi nemi identitásunkat mi magunk alkotjuk meg az alapján, hogy mi az, amit hitelesnek, kényelmesnek és őszintének érzünk, ahogy élünk és másokhoz viszonyulunk egy adott társadalom és kultúra kényszerítő körülményei között. Ez érvényes azokra, akiknek a társadalmi nemi identitása egybevág a születéskor kijelölt biológiai nemükkel, és a transz emberekre is. Az arra irányuló követelésünket, hogy ismerjenek el és tiszteljenek minket, nem kell, hogy bármilyen módon gyengítse ennek a beismerése. Ahelyett, hogy a létezésünket fordított esszencializmus alkalmazásán keresztül igazolná, a transzfeminizmus lerombolja azt az esszencialista feltételezést, aminek lényege a biológiai nem/társadalmi nem egyezőségének normatív jellemzőként való kezelése.

A Testkép/Tudatosság, mint Feminista Kérdés

Feministákként szeretnénk kijelenteni, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, magabiztosnak és erősnek tarjuk magunkat; sajnos azonban számos nő, ideértve a transz nők egy részét is, nem így van ezzel.
Számos transzfeminista számára a testkép kérdése az, ahol a komfortérzet és biztonság iránti szükségleteink közvetlenül kerülnek összeütközésbe feminista politikánkkal. Sokan közülünk annyira kényelmetlenül érezzük magunkat a saját testünkben és olyannyira szégyelljük a külsőnket, hogy úgy döntünk, inkább nem bújunk elő, esetleg elviseljük az elektrolízist, a hormonterápiát, és a sebészeti beavatkozásokat, hogy olyan módon változtassunk a testünkön, hogy az egybevágjon a női identitásunkkal. Ezek az eljárások költségesek, fájdalmasak és időigényesek, továbbá a termékenység maradandó elvesztéséhez és más súlyos komplikációkhoz vezethetnek, mint például a ráknak egy megnövekedett kockázatához.
Miért döntene bárki is amellett, hogy részt vesz egy ilyen, látszólag embertelen gyakorlatban? Miközben lehet, hogy szeretnénk azt képzelni, hogy az arra vonatkozó igény, hogy a testünket a társadalmi nemi identitásunkhoz igazítsuk, velünk született vagy a lényünktől elválaszthatatlan, ha őszinték vagyunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi és politikai tényezőket, amelyek hozzájárultak személyes döntéseinkhez.
Az egyik ilyen tényező az, hogy a társadalom ráerőlteti a dichotom nemi szerepeket a tagjaira. Mivel az identitásunk azon a társadalmi közegen belül alakul ki, amelybe beleszülettünk, az ember érvelhet amellett, hogy egy személy társadalmi nemi identitása és fizikai neme közötti diszkontinuitás kizárólag amiatt jelent problémát, hogy a társadalom aktívan fenntartja a nemek ellentétpárokra épülő rendszerét. Ha egy egyén társadalmi neme jelentéktelen tényező volna a társadalom számára, akkor könnyen lehet, hogy az igény, hogy a transz emberek átalakítsák a testüket annak érdekében, hogy beleilleszkedjenek a nemek dichotómiájába, lecsökkenne, habár valószínűleg nem szűnne meg teljesen.
Ugyanakkor ezt a fajta érvelést nem szabad, hogy arra használjuk, hogy visszatartsuk a transz személyeket attól, hogy a saját testükkel kapcsolatban döntéseket meghozhassák. A transz nők már így is rendkívül nagymértékben sebezhetőek az erőszaknak és a diszkriminációnak való kitettségük miatt, és nem szabad, hogy lelkiismeret-furdalást keltsünk bennük bármivel kapcsolatosan, amit azért tesznek, hogy biztonságban érezzék magukat, és jól érezzék magukat a saját testükben. A transzfeminizmus arra ösztönöz minket, hogy vegyük figyelembe azokat a módokat, amiken keresztül a társadalmi és politikai tényezők befolyással vannak a döntéseinkre, viszont végső soron azt követeli, hogy a társadalom tartsa tiszteletben mindannyiunk azon döntéseit, amelyeket a testünkkel és a társadalmi nemünk kifejezésével kapcsolatban hozunk, bármilyenek is azok a döntések.
Nem jelent önellentmondást az, ha harcolunk a merev társadalmi nemi szerepek intézményes megerősítése ellen, miközben ezzel egyidejűleg szót emelünk azért, hogy az egyéneknek, annak érdekében, hogy biztonságban és kényelmesen érezhessék magukat a saját testükben, legyen joguk megválasztani azt, hogy miként szeretnének élni. Szintén nem ellentmondásos dolog társakként egymásnak támogatást nyújtanunk azon cél érdekében, hogy fel tudjunk építeni magunknak egy egészséges önbecsülést, ugyanakkor amennyiben ezt az opciót választják, örömmel tudjuk fogadni más egyének arra vonatkozó döntéseit is, hogy változtatásokat eszközölnek a saját testükön. Mindannyian képesek vagyunk megkérdőjelezni a társadalom társadalmi nemre és biológiai nemre vonatkozó önkényes feltételezéseit anélkül, hogy dogmatikusan gondolkodnánk. Semelyikünktől sem szabad elvárni azt, hogy egyszerre utasítson el minden, az életében megnyilvánuló elnyomó tényezőt; ez azt eredményezné, hogy kiégünk és megbolondulunk. A kis lázadásaink összeadódó eredője képes felforgatni a társadalmi nemnek azt a normatív rendszerét, amelyet jelenleg ismerünk. A különféle feminizmusok, a queer aktivizmus, a transzfeminizmus és más progresszív mozgalmak mind különböző részeit támadják ugyanannak a közös célpontnak, ami a heteroszexista patriarchátus.

Nők Elleni Erőszak

Az 1970-es évektől kezdődően a feministák a nők elleni erőszakot nem csupán egymástól elszigetelt eseményekként, hanem a férfiuralom egyik rendszerszintű funkciójaként azonosították, amelynek célja, hogy minden nőt leigázott helyzetben tartson. A transzfeminizmus ráirányítja a figyelmet arra a tényre, hogy a transz nők, hasonlóan nők más olyan csoportjaihoz, akik szintén többszörös elnyomástól szenvednek, különösen sebezhetőek, nagyobb mértékben vannak kitéve erőszaknak más olyan nőkhöz képest, akiknek kiváltságos helyzete van abból fakadóan, hogy ők nem transz személyek.
Először is, a transz nők azért célpontjai az erőszaknak, mert nőként élünk. Nőnek lenni ebben a nőgyűlölő társadalomban veszélyes, de van néhány tényező, ami még sebezhetőbbé tesz bennünket, amikor szexuális erőszak vagy partnerkapcsolati erőszak célpontjai vagyunk. Például, amikor egy férfi megtámad egy transz nőt, főleg, amikor megpróbálja megerőszakolni, észreveheti, hogy az áldozatnak „férfi” anatómiája van vagy volt korábban. Ez a felfedezés gyakran egy még erőszakosabb, homofóbia és transzfóbia által feltüzelt támadáshoz vezet. A transz nőket sűrűn támadják meg férfiak, amikor lelepleződik transz státuszuk. A transz nők meggyilkolását, ahogy a prostituáltakét is, a média és a hatóságok ritkán veszik komolyan és ritkán fogadják megértően - különösen, amennyiben az áldozat egy olyan transz nő, aki prostitúcióban vett részt.
A transz nők a partnereik érzelmi és szóbeli bántalmazása iránt kapcsán is sérülékenyebbek a gyakorta alacsony önbecsülésük és a negatív testképük miatt. A bántalmazónak könnyű elérnie, hogy egy transz nő úgy érezze, hogy csúnya, hogy szégyellnie kell magát, értéktelen és őrült, mivel ezek pontosan ugyanazok az üzenetek, amelyeket a társadalom egésze is mondott neki sok-sok éven keresztül. A bántalmazók úgy ússzák meg a partnerkapcsolati erőszak miatti felelősségre vonást, hogy megfosztják a nőket attól a képességüktől, hogy meghatározhassák saját önazonosságukat és élményeiket - ezek olyan területek, amiken a transz nők nagy valószínűséggel eleve sebezhetőek. A transz nők számára többlet nehézséget jelent elhagyni a bántalmazójukat, mivel nekik nehezebb állást találniuk, és egy válás során majdnem biztosan elvesztenék a gyermekfelügyeleti jogukat a bántalmazó partnerük javára, ha a történetben lennének gyerekek.
Mindennek tetejébe a transz nőket azért is célba veszik, mert queerek. A homofóbok, amikor gyűlölet-bűncselekményeket követnek el, hajlamosak nem különbséget tenni a melegek és a transz emberek között, viszont a transz emberek sokkal inkább ki vannak téve a támadásoknak, mert nekik gyakran nagyobb a láthatóságuk, mint a melegeknek. A homofób terroristák nem néznek be emberek hálószobájába, amikor elindulnak melegekre vadászni; olyan nemre jellemző jegyeket keresnek, amelyek nem illeszkednek a prédájuk általuk észlelt biológiai neméhez, ilyen módon gyakorlatilag azokat célba véve, akik láthatóan eltérnek a nemi normáktól. Minden meleg férfira vagy leszbikusra, akinek a meggyilkolása bekerül a nemzeti szalagcímekbe, országszerte sokszorosan több megölt transz ember jut, még azzal együtt is, hogy jóval több „előbújt” meleg és leszbikus van, mint „előbújt” transz ember.
A transz férfiak szintén a lelepleződéstől való állandó félelemben élnek, miközben egy olyan társadalomban próbálnak navigálni, amely üldözi azokat a férfiakat, akik kilépnek a társadalmilag megalapozott szerepük keretei közül. A transz férfiak elleni bűncselekményeket idegenek és közeli „barátok” követik el, és vitathatatlanul a transzfóbia és a nőgyűlölet keveréke idézi elő őket - a társadalmi nemi normák megsértésének megtorlásaként hajtják ezeket végre, hogy így tegyék vissza „saját helyükre” a nőnek tekintett áldozatokat.
A veszély miatt, amelyben élünk, a transzfeminizmus úgy véli, hogy a transz emberek elleni erőszak egyike a legnagyobb problémáknak, amelyekkel mindenképpen foglalkoznunk kell. Lehet, hogy megbántottnak és csalódottnak érezzük magunkat, amikor egyes, kizárólag nők számára rendezett eseményekre nem hajlandóak beengedni minket, ám az ellenünk irányult erőszak az, amely túlságosan gyakran és túlságosan hosszú időn át szó szerint meggyilkolt minket vagy belehajszolt abba, hogy öngyilkosságot kövessünk el. Nincs más választásunk, mint cselekedni, méghozzá haladéktalanul.
Ebben a tekintetben az együttműködés a párkapcsolati erőszak túlélőinek fenntartott hagyományos menedékhelyekkel, nemi erőszak krízis központokkal és programokkal, amelyek a gyűlölet-bűncselekmények megelőzését célozzák, nélkülözhetetlen. A menedékhelyek egy része már meg is hozta azt a döntést, hogy teljes mértékben befogadják a transz nőket, csakúgy, ahogy minden más nőt is befogadnának, míg mások, különféle okokból még vonakodnak ezt megtenni. Mindenképpen szerveződnünk kell, és a meglévő ügynökségeket képeznünk azzal kapcsolatban, hogy miért érdemlik meg a transz nők, hogy ellássák őket. Feltétlenül hangsúlyoznunk kell azt, hogy a transz nők elleni erőszak dinamikája nem tér el annak az erőszaknak a dinamikájától, ami a nem-transz nőket érinti - azt leszámítva, hogy mi gyakran még sebezhetőbbek vagyunk. Valamint a transz férfiakat célzó szolgáltatásokért is szót kellene emelnünk.
Transzfeministákként nem csak azt kell követelnünk, hogy a már létező szervezetek nyújtsanak nekünk szolgáltatásokat; csatlakoznunk kell hozzájuk. Önkéntes munkát kell végeznünk, hogy segédkezzünk egy hatékony átvizsgáló módszer kifejlesztésében annak érdekében, hogy az ügyféli körük kiterjesztése közben is meg tudják őrizni a biztonságot. Más, segítségre szoruló transz nők rendelkezésére kell állnunk krízis tanácsadókként és ügyvezetőkként. Segítenünk kell nekik abban is, hogy a személyzetük számára szervezett, specifikusan transz témájú műhelyfoglalkozásokhoz szükséges pénzt elő tudják teremteni. Ki kell dolgoznunk transz nőknek szóló önvédelmi kurzusokat, amelyek a feminista önvédelmi programok mintájára vannak kialakítva, azonban különös figyelmet szentelnek a mi egyedülálló élményeinknek. Lehet, hogy nem vagyunk elegen ahhoz, hogy nulláról indulva a saját menedékhelyeinket kezdjük el működtetni, ám képesek vagyunk a transz emberek elleni erőszak felszámolásáért tenni egy szélesebb szövetségben, amely a nők és a szexuális kisebbségek elleni erőszak megszüntetéséért dolgozik.
Foglalkoznunk kell a gazdasági erőszak problémájával is. A transz nők gyakran szegénységben élnek, mivel nőként kevesebbet keresünk a férfiakhoz viszonyítva, mivel a foglalkoztatás terén a transz személyek elleni nyílt diszkrimináció féktelenül zajlik, és mivel az átmenettel kapcsolatban felmerülő költségek megfizethetetlenül nagyok. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a transz nők bántalmazó partnereinek kezében hathatósabb eszközök vannak a kontrolláláshoz, és ahhoz, hogy benne tartsanak minket az abuzív kapcsolatok csapdáiban. A transzfeminizmus abban hisz, hogy a transzfóbia és a szexizmus ellen a társadalmi és politikai mellett a gazdasági küzdőtéren is harcolni kell. 

Egészség és a reprodukciós választási lehetőségek

Lehet, hogy ironikusnak tűnik, hogy a transz nőket, akik többnyire nem rendelkeznek a gyermekszülésre való képességgel, érdekelné a női reprodukciós jogi mozgalom, de a transzfeminizmus egy mélyen húzódó kapcsolódást lát a transz nők felszabadítása és a nők választáshoz fűződő joga között.    
Először is, a társadalomban a transz létezés stigmatizálása részben annak a ténynek a következtében jelenik meg, hogy mi össze-vissza babrálunk a szaporítószerveinkkel. Nem genitális kozmetikai sebészeti beavatkozásokat jóval nagyobb gyakorisággal végeznek el embereken, mint nemi helyreállító műtéteket, azokhoz mégsem kötődik feltételként több hónapnyi kötelező pszichoterápia. És azok sincsenek napi rendszerességgel kigúnyolva és megalázva országosan sugárzott szennyműsorokban, akik kozmetikai beavatkozásokban szeretnének részesülni. Ezt a fajta, a személyes döntéseinkkel kapcsolatos hisztériát részben a társadalomnak az a tabuja tüzeli, amely a szaporítószerveinkkel kapcsolatos önrendelkezés ellen van felállítva: ahogy azoknak a nőknek az esetében is, akik abortuszhoz akarnak jutni, a mi testünk is elfoglalható területté, csatatérré vált.
Az előzőeken felül, a hormonok, amelyeket számos transz nő szed, eredetüket és kémiai összetételüket tekintve hasonlóak azokhoz a fogamzásszabályozási tablettákhoz, sürgősségi fogamzásgátlókhoz és a hormonhelyettesítő terápiák gyógyszereihez, amelyeket a nem transz nők szednek. Transz nőkként osztozunk az ösztrogénszerű készítmények biztonságosságával, árával és hozzáférhetőségével kapcsolatos aggodalmaikban. A transz és nem transz nőknek össze kell fogniuk azon jobboldali taktikák ellen, amelyeknek a célja az, hogy elérhetetlenné, vagy egyenesen illegálissá tegyék a saját testünk irányításához szükséges eszközöket és információkat.  
Természetesen a reprodukciós választási lehetőségek kérdése nem kizárólag az abortuszhoz való hozzáférésről és a születésszabályozásról szól; az erőltetett és kikényszerített sterilizáció vagy a kevésbé kiváltságos helyzetű nők esetében az abortusz rájuk erőszakolása szintén hozzá tartozik ehhez a tárgykörhöz. Hasonlóképpen, a transzfeminizmus is törekszik annak az elérésére, hogy jogunk legyen visszautasítani a sebészeti és hormonális beavatkozásokat, ideértve azokat is, amelyeket interszex emberek számára rendelnek el, és annak az elérésére is, hogy még ezzel együtt is elvárhassuk a társadalomtól azt, hogy tartsa tiszteletben az arról alkotott elképzelésünket, hogy ki vagyunk.
Az 1980-as évek folyamán egyes reprodukciós jogokért harcoló szervezetek kiűzték maguk közül a leszbikusokat, mivel úgy tekintettek rájuk, mint akikkel nem kell foglalkozni az ügyük szempontjából. Ám az önrendelkezéshez való jog nem kizárólagosan heteroszexuális kérdés, és nem is csak a nem transz emberek problémája, lévén, hogy alapvetően arról szól, hogy a nőknek legyen joguk ahhoz, hogy meghatározhassák, mit tesznek a saját testükkel. A transzfeministáknak csatlakozniuk kellene a reprodukciós választási lehetőségekért küzdő szervezetekhez, és tüntetniük kellene az önrendelkezési jogért. Egy olyan társadalom, ami nem tartja tiszteletben a nők ahhoz fűződő jogát, hogy a terhességükkel kapcsolatos döntéseiket maguk hozhassák meg, az nem valószínű, hogy tiszteletben fogja tartani a mi ahhoz fűződő jogunkat, hogy magunk hozhassuk meg a döntéseinket az orvosi beavatkozásoknak a tekintetében, amelyek arra irányulnak, hogy a testünket hozzáigazítsuk a társadalmi nemi identitásunkhoz. Ha attól félünk, hogy arra kényszerülünk, hogy törvénytelenül szerezzünk be hormonokat vagy, hogy tengerentúli helyszínekre kell utaznunk egy nemi helyreállító műtét elvégeztetéséért, akkor arra is képesnek kellene lennünk, hogy azonosuljunk azokkal a nőkkel, akik attól félnek, hogy újra eljön az idő, amikor nem biztonságos, törvénytelen abortuszt kell majd igénybe venniük.  
Mindezen túlmenően, a transzfeminizmusnak tanulnia kell az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó nőjogi mozgalomtól. A kutatások, amelyek olyan egészségügyi problémákkal foglalkoznak, mint amilyen a mellrák, nem csakúgy maguktól, egy vákuumban jöttek létre. Az, hogy ezeket a témákat elkezdték komolyan venni, erőteljes aktivizmuson és egymás képzésén keresztül valósult meg. Minekutána rájöttünk, hogy történelmileg az orvostársadalom elmulasztotta azt, hogy megfelelő választ adjon a nőket érintő egészségügyi gondokra, nem életszerű a transzfeministáknak arra számítaniuk, hogy a hatalmi pozíciókban lévők a transz nők egészségének kérdését komolyan fogják venni. Ez az, amiért részt kell vennünk az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó nőjogi mozgalmakban, és ki kell terjesztenünk azokat.
Az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó nőjogi mozgalmak vizsgálata mentén vont analógiák a társadalmi nemi identitás patologizálásával kapcsolatos stratégiai fontosságú dilemmát is feloldják. A transz emberek hosszú évek óta vitatkoznak egymással arról, hogy vajon követeljék-e azt, hogy a nemi identitás zavar [angolul GID, vagyis gender identity disorder], amely diagnózis jelenleg az egyik előfeltétele bizonyos orvosi kezeléseknek, kerüljön le a pszichiátriai betegségek listájáról. Ez az eddigiekben azért volt egy megosztó ügy, mert a nemi identitás zavar betegségnek való beállítása néhányunk számára lehetővé teszi, hogy megkapjunk bizonyos orvosi beavatkozásokat, még akkor is, ha ezzel egyidejűleg stigmatizál is minket, és érvényteleníti az aktív döntési és cselekvési képességünket. A modern orvostudomány feminista kritikájának érvényre juttatása előtt a női testeket az egészségügyi intézményeket vezető személyek férfiközpontú mércéi alapján „abnormálisnak” gondolták, aminek az lett a következménye, hogy betegségnek tekintettek és akként is kezeltek olyan, a nők szokásos élményeit képező jelenségeket, mint a menstruáció, a terhesség és a menopauza. A nők egészségügyi problémáival foglalkozó mozgalom volt az, amely rákényszerítette az orvostársadalmat arra, hogy a mindennapos emberi élményanyag részeként fogadja el ezeket a folyamatokat. A transzfeminizmus kitart amellett, hogy a transzszexualitás nem egy betegség vagy egy zavar, hanem ugyanannyira része a hétköznapi emberi élmények széles skálájának, akárcsak a terhesség. Ilyen módon nem ütközik ellentmondásba az, ha azt kérjük, hogy az orvosi kezelések a transz személyek számára könnyebben hozzáférhetők legyenek, miközben felszámoljuk azt az elképzelést, hogy a „nemi identitás zavar” egy betegség.

Felhívás cselekvésre  

Bár a méltányos részesedésünknél sokkal több elutasítás jutott ki nekünk a feminista közösségeken belül és azokon kívül is, azok, akik az idők során megmaradtak legjobb szövetségeseinknek, szintén feministák, leszbikusok és más queerek. A transzfeminizmus kijelenti, hogy hiábavaló intellektuális vitákat folytatni arról, hogy a „nők” kategóriájába ki tartozik bele, és ki nem: muszáj, hogy cselekedjünk, méghozzá azonnal, és szövetségeket kell építenünk.
Minden nap zaklatnak, diszkriminálnak, megtámadnak és bántalmaznak minket. Nem számít, hogy megtanuljuk-e, hogy hogyan mehetünk át minél jobban a mások szemében „normális” nőnek tűnés tesztjén, a transz létezés társadalmi láthatatlansága nem fog minket megvédeni, amikor minden nő támadás célpontja. Sosem nyerhetünk, ha a társadalom azon szabályai szerint játszunk, amelyek előírják, hogyan kell a nőknek viselkedniük; minekünk is szükségünk van a feminizmusra, legalább annyira, ha nem még inkább, mint a nem transz nőknek. A transzfeministákként büszkék vagyunk a feminista anyáink hagyományaira, és saját életünkben folytatjuk elődeink harcát.
A transzfeminizmus hisz abban, hogy egy olyan társadalom, amely megbecsüli azokat a nemi identitásokat, melyek áthágják a bináris társadalmi nemi felosztást, az az a társadalom, amely mindegyik nemhez tartozó emberekkel igazságosan bánik, mivel a létezésünket csak akkor tekintik problémásnak, ha fennáll egy merev társadalmi nemi hierarchia. Ennek az elképzelésnek a fényében elengedhetetlen a túlélésünkhöz és a méltóságunk megőrzéséhez az, hogy helyet kérjünk magunknak a feminizmuson belül, nem fenyegető vagy támadó, hanem barátságos és együttműködésre kész módokon. A meglévő feminista intézmények részéről természetes a kezdeti gyanakvás és elutasítás, különösen mivel már olyan sokszor árulták őket el magukat „pro-feministaként” azonosító férfiak; az állhatatosságunk és a cselekvés melletti elköteleződésünk az, amely által a transzfeminizmus át fogja alakítani a feminizmus hatókörét a világnak egy befogadóbb víziójává.


Fordította: díszzsebkendők & ágytöltelékek
A dokumentum letölthető ide kattintva
Az eredeti (angol nyelvű) dokumentum megtekinthető itt